Útvonal ismertető - autóbusszal Balassagyarmattól Selmecbányáig

2009. július 3.

Különös utazásra indultunk most: történelmi elődeink nyomdokain haladunk Palócország fővárosa, Balassagyarmat felől a Felvidék, Selmecbánya felé.  Utunk változatos földrajzi tájon, néprajzi és kulturális régión át vezet majd. A röpke két óra alatt két évszázadot haladunk visszafelé az időben, a megérkezésig megpróbálva ráhangolódni a XIX. század Selmecbányájának, az erdészeti felsőoktatás kezdeti időszakának hangulatára.

Balassagyarmat 

Balassagyarmat kedvező fekvésének köszönhetően már jóval a honfoglalás előtt lakott hely volt. Valószerűnek tekinthető az a feltételezés, mely a Ptolemaiosz Klaudiosz, a neves ókori tudós Kr. u. 150. körül írt művében szereplő Iscenum-Uskenon nevű települést, a kelta majd jazig kereskedelmi központot, Balassagyarmattal azonosítja. A vidéken a rómaiak idején fontos útvonalak futottak át, melyek Pannóniát az észak és kelet-európai területekkel kötötték össze. Az Ipoly folyó átkelésre alkalmas helyei természetes forgalmi csomópontoknak számítottak, melyben rejlő földrajzi-gazdasági lehetőségeket e helyen sikerült a legjobban kihasználni. A település nevét egyik honfoglaló törzsünk szálláshelyeként kapta. Balassagyarmatnak az Ipoly déli partján, a folyó legforgalmasabb átkelőhelyeként hídfő szerepe volt. Az Alföldről észak felé irányuló kereskedelem egyik ellenőrző állomásaként is szolgált. Időnként a király és kísérete is meglátogatta vidékünket. Különösen IV. Béla fordult meg sokszor erre, a zólyomi vadászterületekre utaztában.1241. évi tatárjárás idején a település elpusztult. A tatárok elvonulása után Balassagyarmat, a korábbi földesúri vásáros falu, 300 év alatt jelentős mezővárossá fejlődött. Királyi tulajdonból 1246-ban a Balassák ősének birtokába került, családi birtokközpont lett. A lakatlan terület benépesítését Detre fia, Miklós kezdte meg. Ő építette azt a védelmi célokra is alkalmas lakótornyot, mely a későbbi városcímernek is a mintaképe lett. Gyarmat 1330-tól vásáros hely, majd 1437-ben már mezővárosként (oppidum) említik a források. A 14-15. században a település a Nógrád és Hont megyei nemesség nádori igazságszolgáltató gyűléseinek helyszínéül is szolgált. A török hódítás a város létét veszélyeztette, fontossága végvárként, a felvidék kapujaként egyre nagyobb lett. Többször cserélt gazdát a harcok során, míg végül 1663-ban a török elfoglalta és felégette. A tizennyolc évvel későbbi határbejárásban Gyarmat helyét is alig lehet megtalálni, mivel a föld színe felett csak egy kis falmaradvány maradt a várból. A most is folyó régészeti ásatások eredményeként azonban egyre többet tudunk a középkori városról. Az óváros alatt a föld megőrizte a vár maradványait és egy reneszánsz palota díszesen faragott köveit is. Újbóli betelepítése, újjáépítése a török-kor végén 1690-ben kezdődött. A régi magyar ajkú lakók közül csak néhányan tértek vissza, helyükre északról tótok érkeztek. A település lakói az első évtizedben jobbágyok voltak. Egyik földesura Balassa Pál templomot építetett, melyet 1746-ban szenteltek fel. Itt őrzik 1759-től XIV. Benedek pápa adományát Szent Felicián vértanú csontvázát. Balassa Pál érdeme, hogy porosz iparosok letelepülését is sikerült elérnie. A század folyamán az iparosok és kereskedők aránya jelentősen megnőtt az úrbéres, földműveléssel foglalkozó parasztgazdák rovására. A templomot építő görög kereskedők (ortodox szerbek) terménykereskedelemmel foglalkoztak, helyüket a 19. század közepére átvették a zsidók, akik között jelentős volt az iparosok száma. A kereskedelmi élet és a piacközpont forgalmának élénkségét jelzi, hogy az izraelita felekezethez tartozók aránya a város lakosainak negyven százalékát is elérte a szabadságharc idején. Érdekesen alakult egy másik központi szerepkör a közigazgatási sorsa: még Mária Terézia rendelte el, hogy a megyék székházat építsenek. Erre a célra Balassagyarmat alkalmasnak látszott, de a Balassák viszálykodása és az itt tartózkodó katonaság miatt a megyegyűlés félt idehelyezni székhelyét - így épült meg az első megyeháza a közeli Szügyben, ahol ennek köszönhető a számos mai is látható nemesi kúria. 1795-ben helyezték át a székhelyet Gyarmatra, 1835-re elkészült a megyeháza impozáns épülete, háta mögött - ahogy akkoriban országszerte szokás volt - a börtönnel. A 19. század végétől az első világháborúig tartó időszak a nagy építkezések (kórház, bíróság, pénzügyi palota, tisztviselőtelep stb.) kora volt ekkor alakult ki a mai város szerkezete. Gyorsan növekvő lakosságú megyeszékhely igazgatási, kereskedelmi és pénzügyi központja lett a megyének. A világháborút követő trianoni béke véget vetett a fejlődésnek, a város elvesztette vonzáskörzetének nagy részét. Ez ellen még bátor polgárai sem tehettek semmit, akik 1919 januárjában kiűzték a megszálló cseh csapatokat, elnyerve ezzel a Civitas Fortissima, a legbátrabb város címét. Az addig forgalmas megyeszékhely a határ szorításában elzárt területté vált, amin az akkoriban elnyert rendezett tanácsú városi cím, majd a megyei városi rang sem segített.A második világháborúban semmisült meg a város nevezetessége, Közép-Európa egyik legnagyobb zsinagógája és lett a haláltáborok áldozata a város korábbi virágzásában nagy szerepet játszó zsidóság - a kisszámú túlélő elvándorolt, de az országban elsőként védetté nyilvánított zsidó temető vendégkönyvének bejegyzései szerint ma élő leszármazottaik még Kolumbiából is hazalátogatnak.A második világháború után, a kommunista hatalomátvétel idején a demokratikus pártokra szavazó polgársága révén gyorsan kiérdemelte a „reakciós fészek" címét. Rákosi Mátyás 1949-ben teljesítette a salgótarjáni pártszervezet kérését, akik egy fennmaradt dokumentum szerint a jó választási eredmények jutalmaként kérték a megyeszékhely áthelyezését. A székhely áthelyezés közvetlen következményeként a város intézményeinek, vállalatainak legjobb szakemberei áttelepültek Salgótarjánba. A következő másfél évtizedben az új székhely egyoldalúan kedvezményezett, kiemelt helyzetű centrummá vált. 1950 és 1954 között Balassagyarmat, mint a megye második legnagyobb lélekszámú városa a beruházásoknak mindössze 0,1%-át kapta! A hatvanas évek elején több ezer ember járt be a helyi munkalehetőségek hiányában a fővárosba naponta. A hatvanas évek második felében a város sikeresen élt az új lehetőségekkel. A város szélén ipar- és lakótelepek épültek, nőtt a munkahelyek és ennek köszönhetően a betelepülők száma, fejlődött az infrastruktúra. Megpezsdült a város szellemi élete, kiadták a várostörténeti monográfiát, megalakult a Komjáthy Jenő Irodalmi Társaság, a Honismereti Kör és újraéledt a színjátszás. 1967-től Balassagyarmat ad otthont az irodalmi színpadok nemzetközi és országos találkozójának.

Az Égerláp

Utunk során balra tekintve láthatjuk a Balassagyarmat és Ipolyszög között, a 22-es számú közút és a vasút által közrefogott területen a 106 hektáros területű, védett Égerlápot. 1976-tól megyei védettséget élvezett 1991-ig, amikor a balassagyarmati önkormányzat átvette kezelésre. 1997-től a Duna-Ipoly Nemzeti Park szerves része lett. Az Égerláp egy hajdani folyómeder völgyzáródásokkal apróbb részekre szabdalt darabja. A mélyebb részein feltörő langyos vizű forrásai mélyszerkezet-földtani összefüggésekre utalnak. Ma ez az Ipoly-menti láperdők utolsó vízhiányában pusztuló, mocsári élővilága. Területén helyenként még vízben álló égeres erdőfoltok váltakoznak nádasokkal, sásos-zsombékos bokorfüzesekkel. A régi nagy Ipoly menti vízi világnak utolsó, háborítatlan menedéke. A terület nagy része még ma is járhatatlan, és megközelíthetetlen, ezért is kedvelt költőhelye a vízimadaraknak. A terület legjelentősebb madárfajai: nagykócsag, kiskócsag, szürke gém, törpegém, barna rétihéja, hamvas rétihéja, rétisas, tőkésréce, függőcinege, barkós cinege, tücsökmadár félék, poszáta félék. Ezen a 106 hektáron 82 madárfajt figyeltek meg, ebből 67 faj költ. Az Ipoly szabályzásával kiöntései megcsappantak, megszűnőben van az igazi mocsárvilág. Ezzel együtt lassan kihalnak a csíkászok is, akik régebben szekerekre rakott hordókból árulták a ma már ritka, ezért védett réti csíkot. Csodálatos látvány a víz szélén virágzó sárga nőszirom, virágkáka, nyílfű, és a gyíkhagyma látványa. A kétéltűek közül a vöröshasú unka, barna varangy, zöld varangy, ásóbéka, levelibéka, erdei béka, és mocsári béka fordul elő nagy példányszámban. A hüllők közül a mocsári teknős és a vízisikló fordul elő. A DINP Ig., valamint az Ipoly Unió Kulturális Egyesület segítségével a Magyar és a Szlovák Köztársaság aláírt egy olyan egyezményt, amelyben az Ipoly folyó fenékküszöbét megemelik 120 cm-rel. A munkálatok ez év március végén kezdődnek meg, ezzel is elősegítve az Égerláp vízellátását.

Ipolyvece

A szlovák határ közelében, az Ipoly partján, közvetlenül a gátak alatt fekszik a falu. Először 1285-ben említették az oklevelek a települést, akkor Huntfi Demeter birtokaként. A falu később Drégelyvárához tartozott, 1375-ben pedig a Baloghy család birtokaként szerepelt a krónikában. A falu földesura 1492-ben Szobi Mihály volt. A török kiűzése után a Koháryak lettek a földesurai, akiktől a Coburg hercegek örökölték. A község közigazgatási területének északi része a Duna-Ipoly Nemzeti Parkhoz tartozik. A folyó ezen szakasza népszerű a horgászok körében, mert a gáttal védett faluból könnyű elérni a partot. A kedvező fekvés miatt több pár fehér gólya is költ a községben. A község határában, az Ipoly homokos hordalékán kiterjedt szamócaföldek találhatók: a június táján erre járó közvetlenül a termelőktől juthat friss gyümölcshöz.

A Börzsöny

Az Északi-középhegység nyugati bástyáját jelentő Börzsöny, hazánk harmadik legmagasabbra emelkedő, de viszonylag kis alapterületű hegysége. A meredek gerincek, bércek, hegyoldalak, kis kiterjedésű hegyközi medencék, illetve különálló vulkáni kúpok jellemezte vadregényes táj, egy bonyolult fejlődésű ősvulkán együttesének maradványa. Budapesttől alig karnyújtásnyira régóta inaktív, de egykor heves kitöréseket produkáló vulkán alussza évmilliós álmát. A nagyrészt természetközeli, zárt erdőállományokkal borított hegyoldalak ma legmagasabbra a Csóványos 938 méter magas csúcsában emelkednek. Ez a magasság azonban nem is sejteti az év-tízmilliókkal ezelőtt, majd jó 500 méterrel magasabb központi tűzhányóépítmény eredeti kiterjedését és méreteit. A többciklusú és változatos vulkáni tevékenység már 14 millió éve befejeződött, s az azóta kitartóan dolgozó külső erők (szél-, víz- és fagyerózió) mára felszabdalt domborzatú vulkáni romhegységgé pusztították le a tájat.Jellemző erdőtársulásai a kocsánytalan tölgyesek, cseres-tölgyesek, bükkösök. A különböző fenyők térfoglalása csupán néhány %, a peremvidékeken kevés akác is előfordul. A Börzsöny erdei évszázadokon át meghatározó szerepet játszottak a környékbeli lakosság életében. A települések elsősorban a hegység peremvidékein alakultak ki, csak néhány község - Kóspallag, Szokolya, Nagybörzsöny - található a Börzsöny belsejében. A Belső-Börzsöny települései elsősorban az egykor virágzó ércbányászathoz (arany és vas) kötődtek.A kevés, gyenge minőségű szántóterület nem nyújtott megfelelő megélhetőségi lehetőséget az itt élőknek, így azok az erdőn keresték a kenyerüket. Erre számtalan lehetőség kínálkozott: nyáron az asszonyok, lányok erdei málnát, gombát gyűjtöttek, gyakran több tíz kilométert gyalogolva vitték az illatos erdei gyümölcsöt a váci piacra. Nyár végén, ősszel szedret, somot szedtek, a háztartásban nélkülözhető mennyiséget értékesítették. A legbiztosabb, és legjobban jövedelmező tevékenység azonban a fakitermelés, és az ehhez kapcsolódó tevékenységek voltak. A férfiak csaknem egész életüket az erdőn töltötték, ha a falvaktól távol folyt a fakitermelés, csak hét végén jártak haza. A múlt század első felében kezdetleges földkunyhókban, jobb esetben fából ácsolt barakkokban laktak. Ekkor kézi eszközökkel vágták a fát, igen nehéz és veszélyes körülmények között, melynek számos áldozata volt. A kitermelt faanyagot általában kézi szánkóval, ún. „román szánkóval" közelítették a vízfolyások, utak, vasutak mellé.Az egyház szerepe az erdőtulajdon tekintetében is rendkívüli jelentőséggel bírt: a Váci Püspökség és az Esztergomi Érsekség birtokai a Börzsöny, a Naszály és a Nyugati-Cserhát meghatározó erdőgazdálkodói voltak. Az erdőtömbök központi régióját a nagybirtokok, peremvidékét a kisbirtokok és a községi erdők jellemezték.
Az erdészeti felsőoktatás, majd a középfokú erdészképzés megindulása komoly erővel hatott a térség nagybirtokainak erdőgazdálkodására. Mind az egyházi, mind a magánbirtokok korán felismerték a képzett szakemberek alkalmazásából fakadó előnyöket.A Börzsönyben az 1920-as évek elején kezdődött meg a nagyarányú erdei vasútépítés. A vasút 600 mm nyomtávolságú volt, a fát szállító ún. „búr kocsikat" lovak vontatták a fakitermelés helyszínére, este pedig a rakott kocsik a községek felé lejtő pályán begurultak az alsó rakodókra. A vasútépítést - és karbantartást szintén a helybeli lakosok végezték.A fakitermeléshez egyéb tevékenységek is társultak, ilyen volt a boksában történő faszénégetés, a hamuzsírfőzés is.Az 1960-as években csökkent a háború utáni faínség, kevesebb lett a fakitermelés. A Börzsönyi lakosok kénytelenek voltak elhagyni szülőfalujukat, és távolabbi tájakon keresni a megélhetést. A hegység északi lábánál található két kis település, Kemence és Bernecebaráti fakitermelői az egész országot bejárták, leginkább a Dunántúlon kerestek és kaptak munkát. Munkaadóik mindig a legnagyobb elismeréssel szóltak szaktudásukról és szorgalmukról.Napjaink erdőgazdálkodását a Börzsönyben meghatározóan az Ipoly Erdő Zrt. végzi. A terület szinte teljes egészében a Duna-Ipoly Nemzeti Park része, a legnagyobb gazdasági értékű állományok fokozottan védett területen találhatók. A fakitermelési lehetőség fajlagos volumene (3,5 m3/ha) messze az ország hasonló adottságú területeinek átlaga alatt marad. Az erdőfelújítás a vágásos üzemmódban is kizárólag természetes úton, az anyaállomány újulatára alapozva történik - a nem vágásos (átalakító, szálaló) üzemmódban kezelt erdők térfoglalása országosan kiemelkedő.A szombati programok résztvevői mélyebb betekintést kaphatnak majd a börzsönyi erdészkedés mindennapjaiba.

Drégelypalánk

Drégelypalánk a Középső-Ipoly mentén, a Börzsöny északi lejtői és a kanyargós Ipoly mocsári árterei, égeres láperdői közé települt. A szlovákiai Ipolyhídvéggel s a folyó bal partjára települt Ipolyvecével, Nagyoroszival és Honttal szomszédos falut a vidék paleolit lelőhelyeként is számon tartják. A népi hiedelem szerint valaha errefelé óriások is tanyáztak, s a környező hegyekben, a várromoktól nem messzire, az Óriás-kőnek nevezett sziklánál nyomaik is felfedezhetők.A tájról s a faluról csodálatosan vallanak a különböző leírások. Hont vármegye történelmi földrajzában olvassuk az alábbiakat: "Drégely-Palánk vidéke oly szép, hogy szinte megmagyarázható az a honszeretet, mely a hős drégelyieket áthatotta."Szeretettel írt a községről egykor a közeli Ipolyság szülötte, a magyar sorsvállalás nagy költője, Sajó Sándor is: "Honttól keletre Drégelypalánkra jutunk. A csinos falu sugár tornya már messziről fehérlik felénk. Innen délre, a megye határszélén egy 444 méter magas, erdőkoszorúzta hegy emelkedik, melyen az egykori drégelyi vár omladozó romjai barnállanak. A romokról s az egykori vár védelmében hősi halált halt Szondy Györgyről költők éneke s a magyar történet egyik legdicsőbb lapja szól."
Móricz Zsigmond is elbarangolt ide az 1930-as évek elején. ő dél felől közelített, s így írt a tájról: "Át kellett mennem egy rendkívül szép útvonalon a nógrádi és honti vadregényes, szelíd tájon. A magyar romantika egyik fejezete termett itt. Találomra megálltam egy községben, Drégely vára alatt. Arany János áldott, szenvedő, édes és szelíd szava állított meg: Felhőbe hanyatlott a drégeli rom..." Drégelypalánk valójában két külön település volt valaha. Drégely volt a régebbi, már az Árpádok korában fennállott, hajdani népe pedig robotmunkát végzett. A Palánk utótag a török által 1575-ben a falu temploma körül emelt faerődről vette nevét. Az utóbbi település lakói egykor katonai szolgálatot teljesítettek.

Drégely vára

A hegytetőn láthatjuk Drégely várának romjait.A várról először 1308-ban esik említés, amikor Csák Máté itteni várnagyait említik. Csák Máté 1321-ig tartotta hatalmában Drégelyt. Ezt követően királyi vár lett, egészen 1390-ig, várnagyságát a honti ispán viselte. 1328-ban egy Miklós nevű várnagy székelt Drégelyen, s 1332-ből ismert a község Szent Erzsébetről nevezett egyháza is, melynek papja 6 garas pápai tizedet fizetett. Albert király 1438-ban Pálóczy György esztergomi érseknek adományozta Drégelyt. Utóda, Széchy Dénes megerősítette a helyet.A vár történelmi jelentősége a török betörések korában vette kezdetét. A mohácsi vész után ide menekült Várday Pál érsek, és kezdetben ő, majd később a király állandó helyőrséget tartott itt. 1534-ben, amint az érsek panaszából kitűnik, Szapolyai török, rác és magyar katonái Drégely mezővárosát felégették és a lakosok marháit elhajtották. Esztergom és Nógrád eleste után Várady Pál a jobbágy származású Szondy Györgyöt nevezte ki a Drégelyi-uradalom intézőjévé és a vár parancsnokává. Az országgyűlés 1546-ban ugyan elrendelte a végvárak megerősítését, a munkálatok azonban elmaradtak. 1552-ben Drégely vára nagyon gyenge volt. Ráadásul falait 1549-ben egy villámcsapás megrongálta, amely felgyújtotta a puskaporos raktárt is. Ezáltal a vár szerkezetében jelentős károkat szenvedett. Amikor Ali budai pasa a hont vármegyei várak ellen vonult, Drégely vára igen rossz állapotban volt. Az itt állomásozó helyőrség összesen 80 katonából állott, melyhez járult még a király által fölfogadott 40 zsoldos és Selmecbánya 26 katonája. A vár építésére és megerősítésére még 1552-ben sem történt megfelelő intézkedés. A legelhanyagoltabb állapotba pont akkor jutott, mikor már a török támadás közvetlenül fenyegetett. Szondi és tisztjei sürgették a vár kijavítását és kellő felszereltségét az egymás után íródott panaszos levelükben. I. Ferdinánd a levelek hatására elrendelte a vár védőinek pontos fizetését, és meghagyta a kamarának, hogy haladéktalanul szállítasson a várba lőport, ólmot és hadi szekeret. Ám I. Ferdinánd rendelkezéseinek alig kelt foganatja a kamara nehézkes ügyvitele miatt. Drégely várának történelmi küldetését a kényszerűség rótta rá, akkor, amikor 1552. július 6-án Ali pasa 12-14000 főnyi hadseregével megérkezett a vár alatt elterülő és ma is Töröktábornak nevezett fennsíkra. A sereg két hadosztálya, kb. 8000 ember ott ütött tábort, a harmadik hadosztály Ipolyság és Hont felől kerítette be a várat. Ali felszólította Szondit, hogy adja fel a harcot. Miután a kapitány a basa ajánlatát visszautasította, megindult a támadás. A törökök rövid időn belül elpusztították a külső várat. Július 9-én a magas kaputornyot is rommá lőtték. Ali Mártont, a nagyoroszi papot küldte Szondihoz, s kérte, beszélje rá a kapitányt a vár feladására. Szondi az ajánlatot ismét visszautasította, s a törökök szinte teljesen elpusztították Drégely várát, csak a kapitány két apródja, Libárdy és Sebestyén maradt életben, akiket Szondi már korábban Ali basához küldött, kérve, hogy életükről gondoskodjék.Szondi (Szondy) György (?-1552) a legbátrabb magyar hősök egyike volt, aki Hont megye kis végvárában példát mutatott az egész országnak, életét áldozva hazájáért. Embersége, bátor magatartása még az ellenséget is meghatotta, ezért temettette őt el díszes pompával a hatalmas Ali basa. S az sem csoda hát, hogy tettét az írók, költők, történészek közül is oly sokan megörökítették. Nem sokkal az ütközet után írta siralmas énekét, a Budai Ali basa históriáját a kor nagy énekmondója, Tinódi Lantos Sebestyén, hogy az udvarházában s az újabb csaták színhelyén ösztönző példaként emlegesse Szondi György s az alig százötven fős sereg tettét, akik a több mint tízezer fős sereggel szemben, ha néhány napig is, de megvédték a várat:

"Nagy szép dárda Szondinak kezében vala,
Sebesőlve, térdőn állva ő vív vala,
Romlott toron alatt által lőtték vala,
Az fejét az hegyiről alá vetötték vala."

Kölcsey Ferenc 1830-ban írta a Szondi című költeményét, melyben:

"Bajnokot énekel ő, ki hazánkért onta nemes vért,
Szondi dicső végét a drégeli várnak..."

Czuczor Gergely 1832-ben énekelte meg balladájában Szondiék "nemzeti öntudatot és büszkeséget erősítő" nemes példáját:

"Ott szendereg ő,
A harckeverő,
Kit nem bíra győzni veszély, baj,
Nem szálla szívére haláljaj;
Most maradék magyar áldja nyomát,
S enyhítgeti mennyei béke porát."
Arany János Szondi két apródja című balladája 1856-ban született.

"Mondjad neki, Márton, ím ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni."

A sokszoros túlerő ellen vívott hősies küzdelemben valamennyi végvári vitéz elesett. Drégely emléke és példája egyike lett az önfeláldozó hazafiságnak és bátor helytállásnak. A Szondi-hagyományoknak az 1860-as években Hont megyében is szép kultusza kerekedett. 1868-ban megalakult a Szondi Emlékbizottság, amelynek tagja volt többek közt Arany János, Horváth Mihály, Ipolyi Arnold és Simor János esztergomi hercegprímás is. Eldöntötték, hogy Szondinak Drégelyen emléket állítanak, hozzáfogtak az emlékkápolna építéséhez, melyet 1885-ben szenteltek fel a Babat-hegyen. Itt kapott helyet a Szondi szobor s a Szondi-zászló is. A Szondi kultusz a második világháború után már-már kialudt Hontban. A Szondi emlékkápolna és a hozzá tartozó terület, a későbbiekben az orosz csapatok által használt légvédelmi lőtérhez tartozott és a hetvenes évek végén lebontották. Az 1990-es évektől ismét felerősödött a Szondi-hagyományok ápolása. Drégelyvár a nemzeti örökség része lett, s ostromának évfordulóin egész napos ünnepséggel adóznak a hősöknek. Drégelypalánkon állandó kiállítás emlékeztet a csatára és annak hősére.A falu középen már előbb elhelyezték Szondi szimbolikus szarkofágját, Kő Pál szob-rászművész alkotását; kopjafával és haranggal jelölték meg a kápolna helyét, s van emléktábla a várban is. A vár legújabb kori története az 1980-as évek elején kezdődött, és a mai napig is tart. Létrejött a Drégelyvárért Alapítvány, mely csekély anyagi erejével és társadalmi összefogással közel három évtized alatt elérte, hogy a falak nagy része megerősítésre és lezárásra került, ezzel sikerült megakadályozni a további rongálódást. 2005- ben a vár bejáratánál avattuk fel Melocco Miklós szobrászművész Szondy-emlékművét.

Hont

Egyik legrégebbi települése hazánknak. A honfoglalást követően a Hunt nemzetség telepedett le a környéken. A nemzetségről kapta a nevét a falu, majd később a vármegye is. Hont vármegye a 11. században vált le a vele szomszédos Nógrád vármegyétől. Az 1300-as évek elején hozzácsatolták a Kishont nevű régiót, amely 1802-ig volt része; akkor egyesült Gömörrel, és létrejött Gömör és Kis-Hont vármegye.1552 és 1685 között a vármegye az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt állt és a Nógrád szandzsákhoz tartozott. 1920-ban a vármegye északi, nagyobb része Csehszlovákiához került, a déli rész továbbra is Magyarországnál maradt. A Csehszlovákiához tartozó rész 1923-ig önálló megyeként tovább működött, 1923-1928 között Zólyom megyéhez tartozott, 1928 után viszont megszűntek a megyék Szlovákia területén. A Magyarországhoz tartozó rész először tovább működött Nagymaros székhellyel, majd 1923-tól 1938-ig Nógrád és Hont vármegye része volt.Az I. bécsi döntés 1938-ban Hont vármegye területének nagy részét Magyarországnak ítélte, ekkor jött létre Bars és Hont vármegye, amely 1945-ig létezett. A Csehszlovákiánál, majd Szlovákiánál maradt rész az 1938-ban az 1928 előtti Zólyom megye helyébe lépő Garam megye része lett.A II. világháború után helyreállt az 1938 előtti országhatár, és a magyarországi rész Nógrád-Hont vármegye része lett, majd nagy része 1950-től Pest megyébe olvadt be.

Balra tekintve láthatjuk a Honti szakadék bejáratát.

A szurdokvölgy a földtani feltételezések szerint az Ős-Ipoly medre volt. A szakadék pleisztocén kori ősállatmaradványokban gazdag. Korallmaradványok és megkövesedett cápafogak is láthatók kőbe zárva. Hóolvadáskor és esős időben a szurdokvölgybe látogatók páratlan vízesésben gyönyörködhetnek.

Előttünk Parassapuszta, a hajdani határátkelőhely. Hamarosan Ipolyságra érkezünk.

Ipoly Erdő Zártkörűen működő Részvénytársaság
2660 Balassagyarmat, Bajcsy u. 10.
(35) 300769; (20) 4687131
titkarsag@ipolyerdo.hu