Szemelvények Dr. Bartha Dénes és Dr. Oroszi Sándor "Ha Selmec hív..." című könyvének kéziratából, mely az Országos Erdészeti Egyesület harmadik selmecbányai vándorgyűlésére készült

A város alapításának legendája Sebenitz nevű pásztorról szól, aki az Óhegy sziklái alatt legeltette nyáját, amikor két gyíkra lett figyelmes. Az egyik hátán ezüst-, a másik hátán aranypor csillogott. Ezek a gyíkok vezették rá a pásztort a vidék arany- és ezüstlelőhelyeire. A gyíkok – inkább már sárkány formában – ott őrzik a település kincseit ma is a város címerében. (A címer fekete alapja a bányászatra, míg a zöld az erdészetre utal.) A város pedig német és magyar nevét a pásztor nevéről kapta: Schemnitz és Selmec, míg mai neve Banská Štiavnica. Ennél valószínűbb azonban, hogy a II. Géza király által behívott szászországi telepesek a cseh határról, Schemnitz vidékéről jöttek, s a város nevét régi hazájukra emlékezve adták.A város keletkezésével kapcsolatban természetesen más legendák is éltek, élnek. Tény az, hogy a Selmeci-érchegységben a IX. század óta keresték és bányászták az érceket, amelyek a megtelepülő magyarok szemében is komoly kincsnek számítottak. A város keletkezése mindenképpen összefügg a felszíni művelésről a mélyművelésre való áttéréssel, illetve új kohászati technológiák meghonosodásával, amelyek a XII. századra tehetők.Selmecbányát „Bana” néven legelőször 1217-ben említik (bár ennek a forrásnak a megítélésében a kutatók nem egységesek), amiben már utalnak a város ezüstbányászatára. Régészeti adatok mutatják, hogy a korábbi, Óhegyen lévő település terjeszkedett, így már a XIII. században, annak első évtizedében elkezdték az Óvár magját képező román stílusú templom építését. Ugyancsak erre az időre tehető, hogy a városban a németföldi telepesek megszaporodtak. Kiváltságaikkal magukhoz ragadták a bányákkal, és természetesen a várossal kapcsolatos jogokat, amivel évszázadokra meghatározták a település arculatát.Mindehhez jogi alapot az 1237-ben vagy 1238-ban IV. Béla által kiadott (jóváhagyott?) selmeci jogkönyv szolgáltatott. Legfontosabb rendelkezései: a szabad királyi város külső és belső rendjének meghatározása. A külső viszonyát egyértelműen a királyi hatalomhoz való közvetlen tartozás jellemezte, míg a városon belül széles körű önkormányzatot építhetett ki. Ez utóbbi a városi tanácsot, a törvénykezési autonómiát és a városi polgári (viszonylagos) önállóságot jelentette. (Például a vámmentesség, a kiaknázott ércekkel való kereskedés joga stb.) A király viszont a királyi kamarán keresztül érvényesítette a várossal kapcsolatos akaratát. Az uralkodói és a városi szándék természetesen nem mindig esett egybe. Az évszázadok során Selmecbánya lehetőségeit hol az egyik, hol a másik jellemezte. A XIV. században a magyarországi bányákból került ki az európai termelésű arany 80%-a, az ezüstnek pedig, negyede. Ráadásul a korabeli pénzforgalom zöme ezüstpénzzel bonyolódott le. Tehát Selmecbánya jelentősége óriási volt.A királyi hatalom kikényszerítette, hogy a korábbi 8–10%-os kötelező beváltás (bányavám, urbura) helyett csaknem az egész nemesércmennyiséget a kincstárnak kellett megvételre felajánlani, aki azután a beváltási árat természetesen a forgalmi ár alatt állapította meg. Ez a kényszerbeváltási helyzet azonban a bányapolgárok helyzetét bizonyos mértékben erősítette is. A kincstár ugyanis – ha nyomott áron is – vállalta az állandó beváltást, tehát nem voltak értékesítési nehézségeik.Bár Körmöcbánya uralkodói megítélése kedvezőbb volt (ott kapott helyet például a főkamarai hivatal és a pénzverde), Selmecbánya gyarapodása, fejlődése a XIV-XV. században mégis látványos. A város körül bányásztelepek jöttek létre (például 1352-ben Hodrusbánya), városi templomok, polgárházak épültek, szépültek. Tehát igazán méltó volt arra, hogy Zsigmond király - további hat várossal együtt - 1424-ben ajándékként feleségének, Borbála királynénak adja. A továbbiakban a hat, majd a hét bányavárost (Bakabányát, Besztercebányát, Bélabányát, Körmöcbányát, Libetbányát, Selmecbányát és Újbányát) a királynék városának tekintették, amely azután tovább zavarta a selmeci jogkönyvben még olyan felhőtlennek tűnő szabad királyi városi jogállást.Talán jelképnek is felfogható, hogy a jogkönyv eredetije az 1412-ben megerősödő utódlási- és huszitaharcok során semmisült meg, de a város maga is nagy károkat szenvedett. Ezt fokozta a következő évben egy szörnyű földrengés. A város azonban élni akart, lakosai tehát felépítették. Az Óhegyet végképp odahagyták és a mai területen telepedtek meg, emelték azokat az épületeket, amelyek még ma is láthatók.A bányaművelésbe vetett hit a selmeci ringbürgerekben Mátyás király alatt kezd megrendülni, mert az adók kifizethetetlenek, a beváltási ár viszont csekély. Így az italmérés nagyobb jövedelemmel kecsegtet, mint a bányaművelés - tehát italt mérnek. A király igyekszik az italmérési jogot a bányaműveléshez kapcsolni, míg a kincstári beváltást bérbe adja. A továbbiakban tehát a városi bányatulajdonosok már nem közvetlenül a kamarával, hanem a kamara nevében fellépő bérlővel állnak szemben.Ettől már csak egyetlen lépés volt az, hogy a Besztercebánya tulajdonát képező sandbergi, óhegyi és úrvölgyi bányákat elzálogosítsák a Thurzóknak, illetve a velük szövetkezett Fuggeroknak. A kibontakozó kapitalizmus folyondárai azonban a haza üdvét is elnyomták. Bizonyság erre, hogy II. Lajos király hiába kért a selmeciektől 10 márka ezüstöt (ami egyébként a város évi termelésének egy ezrelékét jelentette), a polgárok nem adtak. Saját védelmükről igyekeztek gondoskodni, Mohács nem érdekelte őket. Annál inkább a megjelenő török portyázók, akik egészen Hodrusbányáig, Istvánházáig, sőt Kisiblyéig eljutottak. Magában a városban azonban soha nem jártak. Igaz, a polgárok a várost megerősítették (akkor épült a Leányvár, alakították át az Óvárat erőddé, illetve a három városi kaput is ekkor építették ki), ostromra mégsem került sor. Annál többet szenvedett a település a minduntalan fellépő járványoktól és a hatalmaskodó váruraktól, a szomszédságtól. Ez a háborús helyzetből, Selmec határon való létéből következett, hiszen a bányákkal, a várossal nem lehetett semminemű fenyegetés elől elmenekülni.Ebben az időben a selmeci lakosokat - némi egyszerűsítéssel - három nagy csoportba sorolhatjuk. A waldbürgerekről, mint bányatulajdonosokról, már szóltunk. Jellemzésüket mégis egészítsük ki azzal, hogy a XIX. századra bányabeli jövedelmüket jobbára elvesztették. Helyette kereskedésre adták a fejüket, amiben viszont nagy előnnyel rendelkeztek. Nekik ugyanis minden nap szabad volt mind borral (amihez Léva környékéről hozták a bort és kiterjedt pincerendszerel rendelkeztek), mind pedig sörrel, továbbá mézzel és méhsörrel kereskedniük. Ez utóbbi „alapanyagát" szintén maguk birtokolták, mert a waldbürgereknek voltak az erdőben olyan majorságaik, ahol az erdő tisztásain méheket tartottak. Ezek után elgondolható, hogy akár a vándorárusok, akár a városban letelepedett, de például földbirtokkal nem rendelkező (élelmiszer)kereskedők a waldbürgenek előjogai mellett milyen hátránnyal indultak.A város második rétegét ugyanis a különféle mesterséget folytatók és a kereskedők alkották. A város elöljárósága rendeletben szabályozta, hogy milyen és mennyi mester telepedhet le a kapun belül. Ők szigorú céhszabályzatok szerint működtek, de a kincstár (és a katolikus egyház) előretörésekor a selmeci tanácsnak egyre kisebb befolyása volt a mesterek, kereskedők városba történő költözésére. Úgy annyira, hogy a céhszabályzatokat is kamarai szervek hagyták jóvá, azaz a városi polgárok autonómiája még erre sem terjedt ki. harmadik réteget a bányászok-kohászok, a hevérek, a csuhásoknak is mondott munkások rétege alkotta. Ők ugyan sokáig nem kerülhettek a város falon belül (ezért laktak például az Óhegy vagy a Khüsberg lejtőin), de számuk meghaladta a városi polgárokét. Később pedig egyértelműen a legnépesebb rétegként képviselték a magát szlováknak (németül vendnek, magyarul tótnak) nevező szláv népcsoportot.A török időkben a város folytonos rettegésben élt. Az Újvárból trombitával, illetve dobpergéssel igyekeztek félelmetes harci zajt kelteni, míg az előtte lévő kis terén 12 ágyút is felállítottak - védendő a Hegybányai utat. (Később már csak hajnali 4 és esti 8 óra körül dolgoztak.)Őrállás volt a későbbi Kálvária-hegyen is, és itt az 1560-as években csatára került sor. A Kisiblye és Scharffenberg közötti mezőn vívott ütközetben mindkét fél veszteségeket szenvedett, de a törökök visszahúzódtak. Így a város elérte célját. (A Török-sánc nevében viszont az idáig jutott hódítók neve fennmaradt.)A XVI. századtól kezdődően a tündérmesék már nem az európai nemesfémlakatokról szóltak, hanem az újvilági „El-Dorado"-ról. Az ezüst városának kincse leértékelődött, pedig egyre nehezebb volt a felszínre hozni. Ebben a helyzetben újabb beruházások kellettek volna, amelyek emelhették a termelékenységet, de ezt - az alacsony beváltási ár mellett - nagyon kevesen tudták vállalni. A versenyben maradó bányapolgárok szövetkezve ruháztak be, míg a tönkremenők bányáit a kamara műveltette tovább. Tehát az állam ekkor már nemcsak a beváltásban, hanem magában a bányaművelésben is részt vett. Mindezen folyamatok következtében a selmeci polgárok zöme fokozatosan iparűzésre és kereskedésre tért át. Ezzel egyidejűleg a korábbi viszonyokat a város belső megosztottsága is átrendezte. bányakamarát Alsó-Ausztriából irányították - katolikusok. A selmeci burzsoázia (és a hevérek) viszont evangélikus volt, akik a város korábbi autonómiáját nem egykönnyen akarták feladni. Ezek a gazdasági ellentétek azután hol vallási köntösben, hol nyílt politikai zászló alatt egészen a XVIII. század közepéig meg-megújultak. A korábbi harcokra a jezsuiták megtelepedése körüli huzavona utal, míg a nyílt politikai küzdelemre az, hogy a kamara ellenében (a protestáns) Bethlen Gábor mellé álltak. A gazdasági nehézségeket munkáslázadások jelzik, a bányakincstár térnyerését pedig az önálló bányabírói hatalom megteremtése. A kamara ezzel a városi önkormányzatot nem ismerte el a városban lévő kincstári tisztviselők testületének.A bányáitól, gazdasági alapjától megfosztott selmeci polgárok fokozatosan a bányakincstár szállítói, alkalmazottjai lettek. Így érdekük lassan egybesimult a kincstár érdekeivel, tehát az ősi autonómia kérdése egyre kevésbé izgatta őket. Előbb megbékéltek Thököly („a tót király"), majd Rákóczi kurucaival, mert ők nevezték ki a kamarai elöljárókat, majd elfogadták a labancok visszatérését is. A gazdasági, politikai és vallási csatározások végére pedig az 1710-ben kitört pestisjárvány tett pontot, melynek során a városban mintegy 6000 ember halt meg.A XVIII. század Mária Terézia és II. József nevével fémjelzett kameralista gazdaságpolitikája kedvezett Selmecnek. 1780-ban 24 ezer lakosával Selmecbánya Magyarország harmadik legnépesebb városa volt. (Előtte csak Pozsony és Debrecen áll.) Ez a népességszám Bélabánya 1788. évi újracsatlakozásával csak nőtt. A császárhű város igazi fényét a gazdasági fellendülés évtizedekig megadta. A nevezetes középületek, polgárházak ragyogtak a Habsburg-ház átmeneti nehézségei (napóleoni háborúk stb.) alatt is, ugyanakkor egy másik csillag is emelkedett: az oktatásé, közművelődésé. Ki gondolta, hogy egy századév múlva ebbe kapaszkodik, kapaszkodhat majd a város? A XIX. század elején ugyanis elkezdődött a bányászat hanyatlása. Az ércet egyre nehezebben lehetett felhozni, és az eszközök tökéletesedése nem tudott lépést tartani a források kimerülésével. Az elszegényedő, munka nélkül maradó hevérek elszéledtek; a XIX. század első évtizedében a város lakossága 4000 fővel csökkent. Ezt a folyamatot a manufaktúrák, kisebb jelentőségű iparvállalatok alapítása nem tartóztathatta fel.Hogy a Habsburg-hű város új csillagainak, az oktatási intézményeknek fénye kire ragyogott, azt az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eszméi mutatták meg. A város Görgey felvidéki hadjáratát támogatta, az evangélikus líceum, a piarista rend és az akadémia tanárai, diákjai meg sereglettek Kossuth zászlaja alá. Ebből a 48-as szellemből táplálkozott azután a város a dualizmus évtizedei alatt is.A kiegyezést követő közigazgatási törvények a város autonómiáját helyreállították. Ugyanakkor a város a gazdasági alapjait tekintve továbbra is a kincstár kezében volt. Ráadásul a bányászat feltartóztathatatlanul hanyatlott. Az ott kieső munkalehetőségeket a dohány-, cipő- és szövőgyár sem tudta pótolni. Ebben a helyzetben a kormány a selmeci bányászkodás feladását szorgalmazta, de végül elfogadta azt a javaslatot, hogy egyelőre a bányákat fenn kell tartani - az oktatás érdekében. Így Selmec léte, boldogulása a továbbiakban az iskoláitól függött. Érthető, hogy minden olyan kísérletet, mely a felsőoktatási intézmények áthelyezését tűzte ki célul, nagy felháborodással fogadott. Selmec az iskolák, az ifjúság városa lett, hiszen 18 ezres lakosságából több mint ezer közép- és főiskolás diák volt.Az ipar fejlesztéséhez elengedhetetlen lett volna a közlekedés, az áruszállítás megoldása. A város fekvése azonban egyértelművé tette: az országos főutakat (akár vasutakat, akár közutakat) nem volt célszerű erre vezetni. Tehát még az említett könnyűipari üzemek is nehezen kapcsolódtak - a keskeny nyomtávú vasút ellenére is - az országos szállítási útvonalakhoz.Az a tény segített csaknem háborítatlanul megőrizni a város történelmi belvárosát; szerkezetét, utcáit, tereit és házait. Így amikor a várost járjuk, mintegy a XVIII-XIX. századba csöppenünk vissza, Selmec értékeiről több rendeletben gondoskodtak. 1950-ben a belvárost műemlékké nyilvánították, amit 1961-ben a volt bányászati-erdészeti felsőoktatási intézmény épületeinek kultúrtörténeti emlékké nyilvánítása követett. 1993 óta pedig Selmec történelmi városa világörökség részét képezi.